Tamás csendben, mélázva ült székében, a kandalló mellett. Talán néha el is bóbiskolt egy rövid időre. Élvezte a kis kályha által árasztott kellemes meleget, hallgatta a fahasábok monoton, ámde mégis változatos pattogását. Ha a pattogás elhalkult, lassan feltápászkodott kényelmes székéből, a fásládához ment, és néhány újabb fadarabot dobott a tűzre. Ezután visszahuppant ülőhelyére…

A tűz újból elkezdett vígan ropogni. A kis vadászkunyhó viszont nem tartotta jól a meleget, így nem igazán tudott egyformán meleg légkört biztosítani ez a kis kályha. Tamás később újra felállt székéből, és lassan, komótosan elindult a kis, rozoga ablak felé. A kandalló másik oldaláról Vezér kutyája is felállt, ásított egyet, nyújtózkodott keveset, és gazdája után ment. Tamás kinézett az ablakon. „Na, jó időnk lett!”- gondolta. Kint a szél megállás nélkül süvített, eszeveszettül hordta a frissen leesett porhavat.

Még a végén itt ragadunk, kiskutyám! – mondta Vezér felé fordulva, majd megsimogatta okos fejét kérges kezével. Vezér felnézett, sokatmondó tekintetét gazdájára vetve, majd néhányszor megnyalogatta a feléje nyúló, simogató kezet.

Mivel a kályha az utolsó fahasábokat fogyasztotta, Tamás magára vette vastag lódenkabátját, fejére húzta az usánkáját, majd kilépett a kinti fagyos világba, hogy egy kis tüzelőt hasítson. Vezér követte őt. Néhányszor körbeszaglászta a vadászkunyhó előtti tisztást, majd lefeküdt az ajtó elé, és onnan figyelte gazdája ténykedését. Tamás gyorsan végzett a hasogatással, sietve vitte be a fáskosarat, kutyáját is betessékelte a házba. Jó volt újra a kellemes melegen lenni. Azon nyomban dobott két fahasábot a tűzre, a kandalló vígan pattogva árasztotta a meleget.

Tamás cigarettára gyújtott, majd visszaült karosszékébe. Úgy érezte neki most így kerek a világ. Problémáit, gondjait a nagyvárosban hagyta, bár ezekből kijutott neki bőven az elmúlt évben. Megpróbáltatásokkal teli év volt ez kutyának és gazdájának egyaránt. Tamásnak nemrégiben sikerült végleg legyőznie a gyilkos kórt, az év első felét tulajdonképpen kisebb-nagyobb megszakításokkal kórházban töltötte. Vezérnek nagyon hiányzott akkor a gazdája, vele együtt pedig a vadászat, a kunyhóbeli élet. Hát még Tamásnak! A kötelező pihenőidőt még le sem töltötte teljesen, már kikívánkozott a számára oly kedves kunyhóba. Előző héten már kijött ide, a Vastag-hegy alatti vadászlakhoz egy barátjával, aki segített neki rendbe rakni a kunyhót és környékét. Szomorúan tapasztalta, hogy betegsége alatt vadásztársai egyáltalán nem törődtek a házacskával, az egész nyári gaz levágatlanul állt a ház előtti tisztáson. A tetőszerkezet és az ablakok is már cserére szorulnának. De erre  majd csak nyáron kerülhet sor. Amennyire lehetett, rendbe hozták a házat, hoztak fel tűzifát, illetve élelmiszert. Vizet a közeli forrás szolgáltat.
 
Tamás első estéjét tölti itt idén. Év végéig már nem is tervez lemenni a faluba. Vezérrel együtt tölti a karácsonyt, és vele köszönti az újévet is. Megteheti. Nincs családja. Mindig is önfejű, magának való ember volt, de ettől függetlenül kellemes természetű, őszinte ember. Megszokta már az egyedüllétet. Egyetlen társa Vezér, az öt éves hannoveri véreb kan. És nincs munkája sem: amikor fény derült betegségére, kirúgták a munkahelyéről. Azóta táppénzen volt, de ezt a pénzt már csak ebben az évben kapja meg. Hogy utána mi lesz, nem tudja. Pillanatnyilag nem is érdekli őt ez a kérdés különösebben. Szinte gyermeki lelkesedéssel várja már a holnap hajnalt. Fegyvere a sarokban, a falhoz támasztva áll, hosszú ideig pihent már a szekrényben, most végre eljött a ’bevetés’ ideje.

Gondolataiba merülve ült a székben, meg is feledkezett a tűzről. Hideget érzett, ekkor jutott eszébe, hogy a tűz kialvófélben lehet. A parázsról kis idő múlva meggyulladt a vizes fa, és hamarosan újra kellemes lett az idő odabent. Tamás úgy gondolta, ideje elfogyasztani a „karácsonyi vacsorát”. Felöltözködött, majd kiment a hóban hagyott húsárúkért. A szélvihar szakadatlanul süvített, hordta a havat mindenfelé. „Remélem nem fogja betemetni a kukoricát a szórón”- gondolta, majd gyorsan visszament a kunyhóba. Elővette a kenyeret, majd egy tálcára kibontogatta az ételeket. Szalonna, kolbász, tepertő. „Minek adott nekem ennyi mindent ez a Karcsi, mikor jól tudja, hogy diétáznom kell!?” – mormolta magában. Egy kis szeletke szalonnát, egy karika kolbászt és egy darabka tepertőt kivett magának, a többiből pedig adott egy jó adagot Vezérnek.

- Tessék, kutyuskám. Boldog karácsonyt!

A kutya hálásan nézett Tamásra, majd elkezdte majszolni a finom étkeket. Tamás előszedte az orvos által előírt zöldségeket, különböző diétás ételeket, amiket már annyira unott, elmormolt egy imádságot karácsony alkalmából, majd hozzálátott az étkezéshez. Nagyon örülne, ha  végre már nem csak nyulaknak való ételeket ehetne, betegsége előtt nagyon szeretett enni, az édesanyja mindig jobbnál jobb dolgokat főzött neki. Most csak mézeskalácsot küldött ki vele, vacsora után ebből eszegetett néhány darabot. Újra szájában érezte azt az ízt, ami szép gyermekkori emlékeket ébresztett benne. Ezután kezébe vette golyós puskáját, szeretettel ölelte magához a jó öreg Mausert, hosszú percekig nézegette lágy formáit: a gyönyörű mintázatú diófa tust, a fémesen csillogó csövet. Még egyszer végigsiklott tekintete a hűséges fegyveren, majd óvatosan visszarakta „Őt” a sarokba. Kinézve az ablakon, még mindig csak a hóvihart látta, kezdett félni, hogy másnap ki sem tud menni vadászni. De aztán sietve eloszlatta a kételyeit, telerakta a kályhát fával, majd ledőlt a díványra és hamarosan elnyomta az álom. Vezér még egy ideig vigyázta gazdája álmát, időnként körbesétálta a szobát, hallgatta a vihar süvítését, majd lefeküdt a pokrócára és halkan szuszogva pihent a kályha tövében.

Tamás néhányszor felkelt az éjszaka folyamán, amikor a szoba már nagyon kihűlt, megrakta a tüzet, majd tovább aludt. A hajnal közeledtével örömmel konstatálta, hogy a vihar elcsendesedett és a havazás is elállt. Kinézett az ablakon: egy rideg, megfagyott világot látott. Az ablakot a jégvirágok sűrűn tarkították. „Rohadt hideg van odakint” – gondolta. Ezután már nem mert visszaaludni, félt, hogy nem fog tudni időben felkelni. Ez végzetes hiba lenne részéről. Még egy-másfél órát feküdt ébren, mindenféle gondolatok jártak a fejében. Hatalmas, titokzatos remetekanok, sokágú agancsú szarvasbikák jártak álmaiban.

Négy óra körül kikelt az ágyból, begyújtott a kandallóba, főzött egy teát magának, Vezért megitatta vízzel és a kolbászból is adott neki egy darabkát. Ő elővette a diétás kosztot, evett pár falatot, majd már készülődött is a vadászatra. Hátizsákjába bepakolta a szükséges dolgokat: zseblámpa, keresőtávcső, kés, stb., alaposan beöltözött, pulóver, meleg nadrág, meleg kabát, sál, kesztyű és persze az elmaradhatatlan vadászkalap. Behörpintett még egy pohár forró teát, rakott egy vastag hasábot a tűzre, vállára vette a hátizsákját és a hűséges Mausert, majd útnak indult. Vezért otthon hagyta, mert hajlamos mocorogni a lesen, így nem szerencsés, ha ő is részt vesz a vadászaton. Az ő feladata a lövés után kezdődik.

Kilépve az ajtón, azonnal szinte mellbe vágta a fogcsikorgatóan hideg hajnali levegő. Körülbelül -15 fok lehetett a hőmérséklet odakint. Lassú, kimért léptekkel indult el a Kis-Vaskapu alatti Öreg-szóró irányába. Nem sietett, még bőven ráért. Korán volt még, fél öt körül járt az idő. Az ég tiszta, felhőtlen volt. Szikrázott a milliárdnyi csillag az égen, és mellettük a Hold is világított, mint egy nagy, fényes, félig megevett sajt. Néhol csikorgott a régebbi, keményre fagyott hó a talpa alatt, máshol pedig a friss porhóból igen magas hótorlaszokat emelt a tegnap esti vihar. Így képtelenség lenne cserkelni, kilométerről meghallaná őt a vad. Pedig remélte, hogy meg tud nézni egy jó vadrejtő sűrűt a Hollós-oldal-ban, nem túl messze a szórótól, de így erről a tervéről lemondott. A lehető legcsendesebben próbált közlekedni, de egy óvatlan őzet így is sikerült egész közelről felzavarnia. Az őz hangosan méltatlankodva távozott a helyszínről. „Na, ezt jól megcsináltad!” – gondolta magában.

Kissé szomorúan sétált tovább, úgy érezte, ez a hajnal már rosszul indul. Át kellett másznia még a teljesen befagyott Medres-patakon, majd ezután rövidesen kiért arra a régi kaszálóra, aminek a másik oldalán a szóró van. Innentől a lehető legóvatosabbra vette lépteit. De a szóró üresnek látszott. Csak a kukorica sárgított valamennyire a hóban. Viszont a sok friss, távolról is feltűnő sötét túrás bizonyította, hogy ma ígéretes hajnal elé néz Tamás. Miután távolról megtávcsövezte a szórót, és megbizonyosodott arról, hogy jelenleg nincs látogató, elindult a les felé. Azért kellő elővigyázatossággal közelített a leshez, amihez megannyi szép, emlékezetes vadászélmény fűzi. Komoly aggodalmai voltak az állapotát illetően, a betegsége előtt mindig is ő javítgatta ezt a lest, a többiek közül csak néhányan, ők is csak ritkán jártak ide vadászni. Attól félt, távolléte alatt kikezdhette az idő vasfoga, még az is megfordult a fejében, hogy akár még a létrát is ellophatták. Már el is könyvelte magában, hogy nem fog tudni felmászni rá.

Ahogy közeledett hozzá, még a lélegzete is elállt. A tavalyi, ütött-kopott, roskadozó les helyén egy vadonatúj, masszív építmény állt, friss fából ácsolva. Egyszerűen nem hitt a szemének. Örömében néhány könnycsepp csordult végig a hidegtől kipirult arcán. Ezeket sietősen elmorzsolta kezével. Hálával és szeretettel gondolt vadásztársaira, akik az ő tiszteletére rendbe tették a neki oly kedves lest. Sietős léptekkel indult tovább felé, nem is figyelt a lába elé, folyton csak a lesben gyönyörködött, így egyszer csak beleakadt a lába egy megfagyott faágba és nagy huppanással ért földet a vastag hórétegbe. Elmondott magában egy-két cifra káromkodást, majd hirtelen halk zörejt hallott a les mögötti sűrűből. Odafordította a fejét, de nem látott semmit. A rejtélyes valami halk ugrásokkal távozott a helyszínről. „Ez disznó nem lehetett. Biztos róka.” – gondolta magában. Gyorsan feltápászkodott a hideg földről, lesöpörte nadrágjáról, kabátjáról a havat, megigazította felszerelését, majd megtapogatta Mausere csőtörkolatát. Szerencsére nem került hó vagy föld a csőbe. Végre odaért a leshez.

Felmászott a masszív létrán. Nagy örömére a les egyáltalán nem nyikorgott, szemben azzal, amit ő egy éve itt hagyott. Igencsak ráfért már a csere arra a régi tákolmányra. Hiába, eljárt felette az idő. A lesnek volt teteje is, aminek külön örült, hiszen az előzőn nem volt tető, esőben, hóban nem volt kellemes azon ülni. Ez már sokkal „komfortosabb” volt, kényelmes paddal, a sarokban pedig még egy meleg plédet is talált. „Nahát! Milyen kedves figyelmesség!” – gondolta. Táskáját a pad egyik oldalára tette, puskáját a sarokba támasztotta, keresőtávcsövét a les oldalára csavarozott polcra helyezte. Ide rakta ki a teásüvegét is. Táskájából elővette az ülőpárnáját, a deszkára rakta, majd leült rá, a táskája mellé. A pokrócot a térdére terítette, kényelmesen elhelyezkedett, majd élvezte a tökéletes csendet. Orrában érezte a frissen vágott fa illatát. Nagyon örült ennek az illatnak. Megnyugtatta őt. Teljes mértékben.

A Hold éppen elegendő fényt adott a látáshoz. Kezébe vette a keresőtávcsövét, majd lassan végigpásztázta a környéket. Semmi sem mozdult a látóterében. Megtávcsövezte a környező hegyeket is. Jobbra tőle a Nagy-Vaskapu magasodott, szemben, kicsit távolabb a Vörös-haraszt, a mögött pedig, egészen homályosan a Darabos-hegy látszott. A disznókat balról, a háta mögül, a Tolvaj-kút irányából várta. Ezután az eget kémlelte látcsövével. Nézegette a Hold aranysárga orcáját, majd egy idő után szinte valódi arcot képzelt a Holdnak. Már látni vélte a szemét, az orrát és a száját is. Persze, ezek csak a Hold felszínén levő kráterek voltak, amikbe ő egy arcot képzelt bele. Ezután a csillagokat kezdte vizsgálgatni. Hihetetlenül tiszta volt az ég, ennyire tisztának még talán sohasem látta. Látott fényesebb, halványabb csillagokat, megszámlálhatatlanul sokat. Eltűnődött, vajon egyedül vagyunk-e a világegyetemben. Egyáltalán: vannak-e határai ennek a hatalmas, megfoghatatlan valaminek, és hogy mennyi, a miénkhez hasonló naprendszer lehet a világegyetemben. És, hogy - végső soron - miért is jött létre ez a világmindenség? Mi volt a kiváltó oka? Illetve: mi a célja? Azután, ahogy belegondolt a méreteibe, szinte beleborzongott. Egy emberélet kevés arra, hogy a mi Földünket teljes egészében bejárjuk. És ez a számunkra hatalmas Föld csak egy picike, jelentéktelen porszem a világegyetemben. Ennek a méretei emberi léptékkel felfoghatatlanok. Ezek a kérdések mindig is foglalkoztatták az emberiséget, de ezekre választ, a mi életünkben, biztos, hogy nem fogunk találni. Belefájdult a feje, ahogy erre a hatalmas, megmagyarázhatatlan valamire gondolt. Inkább közelebbi dolgot kezdett el figyelni, mégpedig egy repülőgépet. Ahogy közeledett a gép, egyre hangosabbá vált a hajtóműveinek a zaja. Hihetetlen, hogy a nagyváros nyüzsgésében még meg sem halljuk ezeket a gépeket, itt kint a természetben, a tökéletes csendben pedig már-már zavaróan hat a hangjuk. Még soha nem ült repülőgépen. Nem is vágyott rá különösebben. Ő inkább két lábbal a földön marad, az a biztos. Arra gondolt, vajon hová tarthat az a gép. Vajon kirándulók ülnek rajta, akik önfeledten várják már, hogy megérkezzenek álmaik üdülőhelyére, hogy egy-két gondtalan hetet töltsenek el ott? Vagy üzletemberek, akik laptopjukba merülve, gondterhelten utaznak egy-egy fontos, sorsfordító tárgyalásra? A gép villódzó piros-fehér fényei lassacskán a távolba tűntek, majd a gép zaja is teljesen elhalkult.

Visszaállt a tökéletes csend a vidékre. Egy távoli, halk zörej térítette vissza gondolataiból a valóságba. Kézbe vette keresőtávcsövét, majd hamarosan fel is fedezte a zaj okozóját, egy ravaszdit, az erdő szélénél. Valószínűleg a les mögül elugró róka volt az. Tamás most őt kezdte el figyelni. A róka még tovább sétált egy ideig, majd hirtelen megállt. Figyelmét egy helyre összpontosítva, mozdulatlanná meredt. Majd hirtelen felrepült a levegőbe és fejest ugrott a hóba. Egerészik. Az első próbálkozása sikertelen volt, de nem adta fel ilyen könnyen, tovább várt. A második próbálkozás szintén eredménytelen. Megint egy helyben állt jó ideig, majd megint ugyanaz a fejesugrás. Éles egérsírás törte meg a csendet. Róka koma sikerrel járt. Az egérrel a szájában visszaosont az erdőbe, majd ott valószínűleg jóízűen elfogyasztotta a szerencsétlenül járt rágcsálót.
Egy ideig megint csend és mozdulatlanság honolt a fagyos erdőben. Csak az egerek halk szöszmötölése hallatszott néha a les alól. Lassacskán, egészen halványan elkezdett derengeni az ég a keleti látóhatáron. Tamás fülét egészen távoli ágroppanások, csörgések ütötték meg. Biztos volt benne, hogy disznók a zaj okozói. Idővel a hangokat egyre közelebbinek érezte. Igen! Most már biztos. Jönnek a disznók. Tamás most minden más gondolatot kivert a fejéből és feszülten figyelt minden egyes zörejre. A hangok valószínűleg a háta mögül, az erdőből jöttek, a Medres-patak árkának a környékéről.

Nem túl messziről csobogás hallatszott. „A disznók most vannak az árokban, most keresztezik a patakot.” – gondolta. „Most érnek fel az árok tetejére. Most jönnek errefelé.” Így követte végig gondolatban a disznók útját. Úrrá lett rajta az oly rég nem tapasztalt vadászláz. Igen! Végre! Jön a tolvaj-kúti konda! Egész testében remegett, a szíve hevesen dobogott. Nyitott szájjal vett levegőt, hogy minél csendesebb maradhasson, így viszont rettenetesen égette a tüdejét az akadálytalanul beáramló hideg levegő. De ez most nem érdekelte őt. A hangok egyre közelebbről hallatszottak. Fújások, visítások, ágrecsegés, suhogás. Aztán a bal oldalon a sűrűből kidugta a fejét egy termetes koca. Alaposan körülnézett, nincs-e valamilyen látható veszély a közelben. Miután a helyzetet biztonságosnak találta, kilépett a bozótból és a szóró felé indult. Egy másik koca követte őt. Utánuk pedig sorban jött a népes süldőtársaság. A sort egy újabb koca zárta. Kivonultak a „platz”-ra,  a süldők fel-alá szaladgáltak a szórón.

Tamás elbűvölve figyelte az eseményeket, még nem is gondolt a lövésre, várta, hogy kicsit megnyugodjon a társaság és ki tudja választani a süldők közül a leggyengébb testalkatút. Viszont túl sok ideje sem volt, mert az égbolton sorra aludtak ki a csillagok, a derengés egyre erősebb lett. De azért még volt ideje, még várhatott. Időközben, szemből, két őzsuta is megérkezett a szóróra, ők a szóró túlsó végén eszegették a kiszórt takarmányt. A disznók is idővel kezdtek megállapodni.

Tamás elkezdhetett válogatni. A nagy kocákat nézte meg először. Termetes disznók voltak, látszott, hogy nem volt hiányuk semmiből az elmúlt időszakban. Ősszel bőséges volt a makktermés, december közepéig pedig nem is voltak kemény fagyok, ennélfogva találtak makkot bőségesen. Na, meg a Tolvaj-kút környékén is vannak rendszeresen etetett szórók, ahol szintén tudtak táplálkozni. A süldők is szépen ki voltak gömbölyödve, Tamás tizenhármat számolt össze belőlük. Már-már kezdett tanácstalan lenni, mivel mindet nagyjából ugyanakkorának látta, ahogy a távcsővel a bal oldal felől a jobb oldal felé haladt. Aztán végül egy, a többitől kisebb süldőt vett észre a szóró jobb szélén, ami távolabb állt a társaitól. Mivel rohamosan kezdett világosodni, valamint az egyik koca már a táplálkozást is abbahagyta és elkezdett nézelődni, félő volt, hogy hamarosan elindítja a kondát vissza az erdőbe. Így Tamás a lövés mellett döntött. De ez nem is volt olyan egyszerű feladat. Mivel a kesztyűt korábban levette, ujjai teljesen elgémberedtek a sok távcsövezéstől. Lassan lerakta a keresőt a kezéből, majd próbálta megmelegíteni az ujjait. Ez többé-kevésbé sikerült is neki. Óvatosan felemelte a Mausert a sarokból. Ekkor jutott eszébe, hogy…

Elfelejtett betölteni… Hiába! Sok volt az a több mint egy évnyi kihagyás. Teljesen kiverte a hideg verejték, azt sem tudta, hova tehette a lőszereket. Végre a kabátja zsebében megtalálta őket. Három darabot elővett, majd olyan óvatosan, amennyire csak lehet, betöltötte a fegyvert. Szerencsére a koca nem fogott gyanút, és a kis süldő is még mindig a „helyén” tartózkodott. Vállhoz emelte a fegyvert, a céltávcsőben még vetett egy pillantást az anyakocára, majd a kis süldő váll-lapjára helyezte a szálkereszt középpontját, kifújta a levegőt, majd…

Éles csattanás vágott végig a fagyos világon. A szóróról minden élőlény a lehető leggyorsabban menekült be a sűrűbe. Csak egy kis, fekete testet nem vittek már kapálódzó lábai sehová…

Tamás a lövés után ürített, a kilőtt hüvely hangos koppanással ért földet a lesdeszkán, majd új töltényt tolt a csőbe. Fegyverét még egy ideig készenlétben tartotta, de már látta, nincs szüksége újabb lövésre. Biztosította a puskát, visszatámasztotta a sarokba, majd cigarettát gyújtott. A füst vékony csíkban, egyenesen szállt felfelé. A látóhatáron kelő nap szikrázó fénnyel borította be a tájat. Gyönyörű kép!
A cigaretta után Tamás lemászott a lesről, majd kalaplevéve odasétált a süldőhöz. Utolsó falatot helyezett a szájába, sebtöretet készített, majd töretet tűzött a kalapjára is. Leírhatatlanul boldog volt. Hozott néhány fenyőgallyat a közeli fiatal fenyvesből. Körberakta vele a terítéket. Meghatottan álldogált a disznó mellett. Élvezte a Csendet, ami körbefonta őt karjaival. Néhány könnycsepp is elhagyta szemét. Leguggolt a süldőhöz, simogatta szép, sötét sörtéit, gyönyörködött benne, érezte azt az igen régen nem érzett illatot, az igazi disznószagot, és nem tudott betelni vele…

A nap eközben egyre feljebb kúszott a keleti égbolton. „Indulni kellene” – gondolta Tamás. Nekilátott hát a zsigerelésnek. Elővette a kést, majd rutinosan kizsigerelte a süldőcskét.  Ezzel gyorsan végzett, a zsigerelést nem lehet egykönnyen elfelejteni. A süldőt a les mellé húzta, majd felmászott az ott hagyott holmijáért. Kicsit leült még a masszív lesdeszkára és hálával gondolt a vadásztársaira. Az első benyomásai nagyon pozitívak voltak a lesről, nem is tudta, hogyan fogja ezt majd meghálálni barátainak. „Majd meghívom őket ide, hogy ők is gyakrabban vadásszanak erről a lesről!” – gondolta.  Ezután óvatosan lemászott az építményről, majd hazaindult. A süldőt egy kötéllel húzta maga mögött.

Összegezve, úgy gondolta, nagyon jól sikerült a vadászat újrakezdése. Remélte, hogy a folytatás is hasonló lesz. Jókedvűen, fütyörészve sétált a kunyhó felé, maga után húzva a kellemes terhet, a süldőt. Már messziről észrevett egy zöld terepjárót az ő vastagon behavazott Nivája mellett. „Vajon ki lehet az, ilyenkor?” – tűnődött. Belépett a kunyhóba, kellemes meleg fogadta, Vezér kutyája szaladt Tamás elé, majd gazdája kezét kezdte el szagolgatni. Miután megérezte a disznószagot, izgatottan vakkantott néhányat. A kályha mellőli karosszékből pedig Tamás régi barátja, Gábor állt fel, jöttére.

- Szevasz! Már azt hittem, megfagytál odakint, ebben a kutya hidegben! Hol voltál? – kérdezte Gábor.

- Lőttem egy süldőt! – suttogta – Egy süldőt! Köszönöm Nektek! Köszönöm az új lest! Köszönöm ezt a felejthetetlen élményt! Most már újra VADÁSZ-nak érzem magam!!!

- Boldog karácsonyt, Tomikám!...

                                                                                                                                Fotó: Tamás Gábor