Vadőrünk jelentette, hogy van egy öreg, selejt bakunk, amelyik olyan sovány, hogy alig bír járni, hozzá még sánta is. Elhatároztam, hogy kilövöm. Amikor elindultam hazulról, sütött a hold és amikor az erdőhöz értem, gyenge ködök ülték meg a völgyeket. Tele tüdővel szívtam a friss levegőt és elbűvölve hallgattam a fülemüle csattogó, trillázó dalát a langyos, virágillattól édes hajnali levegőben. Már negyedórai járás után csatakos lett a bakancsom, mert még mindig minden nedves a tegnapi esőtől. Hosszú még az út addig a bizonyos helyig, melyet el kell érnem. Korán kellett elindulni, hogy ott legyek a hármas légyotton, mikor a selejt bak, a hajnal és a vadász összetalálkoznak. Telik az idő, fogy az út, gyöngyözik a verejték a homlokomról. Érzem, hogy átnedvesedik az ing a hátamon, mire megmászom a nagy szuszogót... Az öreg vadkörtefa alatt ülök le és várom a világosodást. A hold már befelé tart a hegyoromi sűrűbe, lassan megtörik a szikrázó csillagok fénye, sárgáslila fények jelentkeznek a keleti szemhatáron. Lent a völgyben disznók tördelik a száraz gallyakat és mintha csak erre várt volna az erdő, hogy felébredjen éjjeli álmából, megszólal egy álmos kakukk és nem sokkal utána az első feketerigó. Gyenge fuvallat mozgatja a faleveleket, az éjjeli lepkék aludni mennek. Itt-ott már döngicsélő bogarakat is hallani. Be kell gombolni a kabátot, hűvös a hajnal csókja, édes borzongató a lehelete. Vajon mit rejt, mit hoz magával? Mi vár a mai hajnalon az őzbakra és mi vár a vadászra, aki sóváran kémlel le a völgybe, a patak felé. Onnan kell ideváltani a vadnak a dombtetőre, nappalozó helyére. Azt sem tudom, kinek huhog az a bagoly, fent a bérc felől, a baknak-e, hogy vigyázzon, vagy rajtam nevet talán, hogy hiába várok? Bizony: "vadász, halász, madarász, mind éhenkórász", mondja a közmondás. Rágyújthatok, jó-e a szelem? A pipa ezután zsebre kerül, még ez a füst se árulkodjék arról, hogy itt leskelődik valaki. Nézegetem a völgyet, az alattam húzódó hegyoldalt, nincs-e valahol mozgás. Egészen távol egy elnehezedett suta csipegeti mohón a bokrok leveleit. Úgy látszik, nincs már messze az idő, hogy megajándékozza az erdőt pettyes, hosszú lábú magzatjával és addig még egyszer gondtalanul jól akar lakni. Ott fenn a légben nagy barna héja köröz, párja biztosan a fészken ül, neki vinne valami reggelit. Az aljban, a patak arról mesél, kik voltak az éjjel vendégei. A fák levelei a széllel váltanak szót. A szemközti oldalon most két tehén jött ki a sűrűből, csendesen legelnek, bennük is ott szunnyad a friss élet. Fel-felfigyelnek, nincs-e valami veszély a közelben. Hát vad van itt mindenfelé, csak az öreg sánta bak késik, rigolyás vénlegény, ő nem szereti a társaságot... De nézd csak, mi az ott, lenn a nagy szürke szikla mellett, mintha valami fakón vörösödne amögött a rekettyebokor mögött. Kézbe a puskát, gyorsan kinyitni a zárat, hátha végre itt az alkalom... És tényleg: idegesen, nyugtalanul kiáll az őz egy kis padkára, a szikla fölött. Merre fog menni? A távolság oly nagy, hogy agancsát sem lehet innen megbecsülni, tehát várni kell a lövéssel!

Egy elhamarkodott lövéssel könnyen napokig tartó kínt okozhatunk a vadnak, a vadásznak pedig lelkiismeretfurdalást, hogy kárt tett az élőlényben, oktalanul fájdalmat okozott neki s előidézte, hogy az céltalanul és haszontalanul elpusztuljon... A bak tétován, idegesen lépkedett, azután jön föl a hegyre, rézsút, lassan közelíti helyemet. Hamar elibe, mert ha maradok, nem az enyém az agancs. Derékben meghajolva, lábujjhegyen szökdelek bokrok és sziklák között nesztelenül előre, úgy érzem, hogy a torkomban ver a szívem. Időnként odafigyelek, amerre a bakom jön sorsa felé. Kétszer el is vesztem szem elől. Már fent vagyok a gerincen. A vad most láthatatlan, egy hajlatban áll. Most, most kell előtűnnie... Már itt is van, néz be a gerinc alatti vágásba, agancsa jóval felül van a fülénél, legalább másfél tenyérrel, szárai vastagok, gyöngyösek. A puska már vállnál van, a lapockán a cél, de nem húzom el a ravaszt... mert látom, hogy ez egy szép kapitális bak. Leejtem a puskát, menni hagyom. Erre még szükség van s boldog vagyok, hogy tudtam uralkodni magamon. A távolság nem volt nagy, talán 40 lépés sem lehetett, biztos lövés lett volna. Egy színes pillangó repdes körülöttem, azután a magasba lendülve elrepül, talán hírül akarja vinni az őzek népének: örüljetek! Az öreg bak útja még nem ért véget, a tietek marad... kegyelmet kapott.