Hárman ültek a lustán pislogó tüzecske körül. Csak parázslott már, nem igyekezett nagy lánggal, mintha belátta volna, hogy a nap hevéhez sokat már nem adhat hozzá. Pályája tetőpontján állt a nap az augusztusi felhőtlen égen és úgy tüzelt, mintha egész nyári mulasztását akarná pótolni.

A három ember csenevész fűzbokor fénnyel áttört árnyékába húzódott. Gyérvizű forrás eredt a bokor gyökerei közül, az csábította ide őket. A parázson szalonnát próbáltak pirítani, mert unták már a nyerskosztot, a faluhoz pedig órajárásnyi út vezetett és azt egyiküknek sem volt kedve végigbaktatni ebben a kutya melegben. Nyársra tűzték a szalonnaszeleteket, hagymát is szeltek közéje, hogy ízesebb legyen és forgatták a tűz fölött, mélyen elmerülve ebben a munkában. A szalonna nem akart pirulni, inkább olvadt, s időnként kövér cseppek pottyantak a parázsra. A parázs ilyenkor kisdarabon megfeketedett, majd hirtelen fellángolt, orrfacsaró füst csapott fel, de ugyanolyan gyorsan el is szállt és a parázs csendben izzott tovább.

Nem voltak gyakorlottak a mezei életben. Úgy vélték könnyebb lesz és mindenekelőtt izgalmasabb. A nekitüzesedett nyárvége azonban nyomasztó meleget hozott. Mozdulatlanul száradtak most is a szántók, csak egy vércse szitált bizalmas kíváncsisággal fölöttük és a távoli templomtorony reszketett hideglelősen, mintha neki még ez a meleg is kevés lenne. Más mozgás nem volt. Eseményt jelentett, ha begyes házigalambok raja csapott ki a tarlóra szemet keresni. Puskáik töltetlenül álltak, a fűzbokor gyenge vesszőihez támasztva. Kegyetlenül unták már az eseménytelenséget, de szólni mindegyik röstellt erről.

Azért jöttek ki tulajdonképpen mind a hárman, hogy „dúvadjeleket” gyűjtsenek. A vadászbrigádjuk elmaradt kissé a nyári dúvadirtási versenyben, s a három bányász elhatározta, hogy szabadságból egy hetet kint tölt a vadászterületen. Három napja voltak kinn, sikerült is eddig vagy egy tucatnyi szürkevarjút, nyolc szarkát, két karvalyt, egy nyiszlett bolhás rókát, meg két kóborkutyát lőni, s most nemrégen egy macskát.

Sintérmunka ez, nem vadászat – gondolta Márics János, a legidősebb vadász, akinek a sapkája mintha a fejére nőtt volna. Hangosan nem mondta, hiszen jól tudták mind a hárman, miért költöztek ki egy hétre a kis, kerek erdőcskébe ott a domb mögött. A másik kettő is körülbelül ezt gondolta, de ugyanez okból ők sem szóltak.

Szótlanul szedelőzködtek, hogy visszainduljanak a kis erdő közepén álló kunyhójukba. Kényelmes kis kunyhó volt, ágakból rakott, szénaderékaljas ágyakkal. Ott tartották a holmit is rendesen, csak étkezni jártak le a kis forráshoz. Arra indultak most, a kunyhó felé, hogy lerakodjanak, aztán újra hozzáláthassanak a fészekrabló, fiókapusztító kártevők irtásához. Keveset beszéltek, az első napon már kimerítették a bányabeli témákat, lusták is voltak a nagy melegtől a szószaporításra. Csak mentek. Elől Márics, aki odalenn vajár, a vadászok közt brigádvezető. Szürke és a gallérján már feketülő inge hátán kacskaringós fehér vonalakban virágzott ki az izzadság, hátizsákját félvállra akasztotta, puskáját kezében lóbázta és kényelmes lassan rakta a lábait. Hármuk közül csak Gyurkának volt valamennyire vadász formája, mert fűzött csizmát, zipzáras mellénykét, zsinóros zöld vadászkalapot viselt, azonkívül töltényövvel és bőrtokos vadászkéssel is felszerelkedett. A középső, aki a macskát lőtte, csak úgy parasztosan, bakancsban, bokánál megmadzagolt csíkos pantallóban, nadrágon kívülre eresztett ingben, hajadonfőtt ballagott, s mivel puskáját a hátán keresztbe akasztva két karját arra támasztotta, meggörbült, mintha valamit keresne az úton.
 
Libasorban baktattak, amikor hirtelen megállt Márics és ugyanabban a pillanatban halkan felszisszent Gyurka.
 
- Odanézz, Pista – suttogta valami izgatott elragadtatással Gyurka -, odanézz, a mi erdőnkbe megy.

Pista, a középen baktató macskalövő odanézett. A nagy kukoricatábla és a kerek erdőcske között egy őz váltott át éppen az erdő felé. Kényesen, kecsesen emelgette vékony lábait, nem sietett, mintegy saját mozgásában gyönyörködve ügetett. Szép gyöngyös hatos aganccsal koronázott fejét büszkén fennhordta, mint a királykisasszonyok a mesében.

A három vadász mereven, mozdulatlanul állt. Vérük megpezsdült a látványra s csak nézték, nézték, hogy az őzbak még néhányat szökell, aztán eltűnik az erdőalj törpe bokrai között.

- Kerítsük be – suttogta Gyurka rekedten.
 
Máricsra nézett, izzadó, ráncos tarkójára, hogy mit szól ő, a brigádvezető. De az csak állt, szinte megbabonázottan. A régi orrvadász ébredezett benne, aki nem félt fűrészelt csövű puskájával a bekerített vadaskertbe sem ellátogatni. Régen nem érzett izgalom bizsergette meg karjait, mint amikor régen a kopók elől csempészte el az orvul lőtt szarvastehenet. 

- János bácsi – lihegte Gyurka -, János bácsi…

- No – mordult hátra, szinte ébredezve.

- Megpróbáljuk?

Márics már átengedte magát az ösztön fellángolásának. De brigádvezető is volt.

- Eltévedt állat – kereste az igazolást.

- Az – visszhangozta Gyurka – elmegy, hogy többé sose látjuk.

- Ha elengedjük.

- Ne engedjük.

Pista ott állt közöttük, kapkodta a fejét egyikről a másikra, érezte, hogy változik a két ember, az öreg és a feleannyi idős, vérszomjas ragadozóvá, s a két másikból kicsapó tűz lassacskán felgyújtotta az ő vérét is.

- No, Pista?

- Jó – mondta most már ő is rekedten, lázasan Máricsnak.

- Akkor te maradsz az irányban, én balról kerülök, Gyurka jobbról. Lassan óvatosan, nehogy felneszeljen!

A két ember jobbra-balra előresietett az erdő szélén, Pista magára maradt. Lassabban ment, zsákját megigazította, puskáját levette a hátáról és lövésre készen tartva lépett be a bokrok közé. Társai eltűntek. Várt, fülelt, de semmit sem hallott. Elindult lassú, óvatos lépésekkel, derekát kissé begörbítette, szemét erőlködve meresztette a sűrű bokrok félhomálya felé. Távolabb, talán ötven lépésnyire harkály koppantott egyet-kettőt. Inge lelógó szélébe bogáncs kapaszkodott. Jobbra váratlanul megzörrent egy bokor. Fegyverét lövésre kapta, a zörej felé fordult, szívét a torkában érezte. De megkönnyebbülten engedte le a fegyvert. Ijedt süldőnyúl törtetett kifelé az erdőből.

- Marhaság – gondolta – olyan vagyok, mint egy gyerek. Hol jár már az őz? Én meg izgatom itt magam.

De azért csak ment tovább és minden zörejre újra meg újra megrezdült kezében a puska.
 
- Eh – szidta magát – mondtam volna, hogy engem hagyjanak ki. Tilos az őz. Pláne söréttel…

És ment, előreszegezett puskacsővel, mint katona, akinek parancsa van rá. Hajába pókháló ragadt, a kövér pók hátizsákjához verődött, arról lógott le percekig, mint valami bojt, láthatatlan paszományon.

Balról Márics óvakodott az erdő közepe felé. A régi orvvadász dolgozott benne, szinte vizslaszimattal kereste a vad csapáját, a helyet, ahol ki kell jönnie az erdőből, az utat, amelyen az őz szívesen halad végig. Most megadom neki… most megadom neki… - járt körbe-körbe a gondolata vérszomjasan és dühösen, mint tizenöt éve azon az emlékezetes cserkészésen. A bokrokkal egybeolvadva, szinte kúszott előre, izzadt sapkáját a homlokára húzta, hogy az ágak ne verjenek a szemébe. Kövér vargányagombát rúgott szét, máskor felszedte volna, vacsorára megsüthetné a kislábosban. Egymáshoz hajló bokrok alatt akart átcsúszni, a sapkája fennakadt. Megállt, hogy feltegye.
 
- Minek hajszolom magam? – csodálkozott el egyszerre önmagán, aztán hirtelen tudatára ébredt, milyen gondolatok jártak az előbb a fejében. Kinek adom meg? Mit adok meg? – csodálkozott újra saját gondolatain. És hirtelen, gyorsan egymásután két lövést hallott csattanni. Megkönnyebbülten, szinte derülten sóhajtott és felegyenesedett.

Rettenetesen egyedül érezte magát Gyurka, amikor belépett az erdőbe. Jobbra, balra csak fák, bokrok. Hirtelen nevetségesnek érezte az ötletét. Nem nagy az erdő, negyedóra járás sincs az átmérője, de hárman bekeríteni az őzet… reménytelen dolog. Kezével hajtogatta szét maga előtt az ágakat, a pókhálókat a puskacsővel húzta le, mert undorodott a tapadós fonalaktól. Kiegyenesedve kerülgette a bokrokat, mintha kitaposott ösvényen sétálna. Kár volt elkezdeni – gondolta – már rég letehettük volna a zsákokat és kényelmesen leshetnénk a szarkákra. Megpróbálta maga elé idézni az őz kecses körvonalait, ahogy ott ügetett a tarlón, de nem sikerült. Én ugrattam bele őket – jutott eszébe hirtelen bűntudattal -, még azt hiszik, hogy a húsért… Ágat, pókhálót elhárítva csörtetett tovább, egyszer csak két bokor között furcsa kis levéltelen ágakat vett észre, az ágak feljebb kerültek és csodálkozva, valami bátor bizalommal nézett rá az őzbak. Közel volt, még ijedten megvonagló finom orrcimpáját is pontosan láthatta. Vállához kapta a puskát és mindkét csövet szinte egyszerre lőtte ki, fel a magasba, a lombok közé. Az őz megugrott és másodpercek múltán már távoli csörtetése is beleveszett az erdő zsongó csöndjébe.
 
- Mire lőttél? – kérdezte Márics, ahogy mindhárman találkoztak a kis tisztáson, közel a kunyhójukhoz.

- Karvalyt láttam, de elrepült.

Megkönnyebbülten, vidáman indultak a kunyhó felé, mintha nagy baj múlt volna el a fejük felől szerencsésen.

Márics néhány lépés után hirtelen, váratlanul felkacagott.

- De nagy marhák vagyunk mi gyerekek – fuldokolta – de nagy marhák!

A másik kettő kicsit csodálkozva nézett rá, azután ellenállhatatlanul átragadt rájuk is a nevetés.