Az idei nyaram nagyon jól sikerült, átélhettem Fekete István Tüskevárját, közel három hónapot töltöttem el egy vadregényes, csodálatos területen. De kezdjünk mindent az elejéről!

A tanévzárás és egyben ballagásom után két nappal már egy autóbuszon elmélkedtem azon...

Vajon mi van kint a szórón?

A nagymamámhoz mentem le Balatonlellére az ikertestvéremmel, ahol készültünk eltölteni az egész nyarunkat. Szerintem Lelle az egyik legjobb hely a földön. Itt mindent lehet csinálni: a parton való lazítástól egészen a vadászatig. Hát igen, Lellét nem csak a turisták kedvelik. A házak mögött egy összefüggő nádas terül el, itt-ott rétekkel tarkítva. Ez a vadak számára valóságos paradicsom. Ezen a részen nem folyik vadászat a házakhoz való közelség miatt. Ezt a vad is tudja, ezért évente elég sok őz, disznó és szarvas vándorol át az autópálya fölötti vadhídon a berekbe. Az utóbbinál főleg a fiatal bikák jönnek, akik a környező erdőkből a bőgés miatt kiszorulnak. Ezen a kiváló területen készítettem el másfél éve saját lesemet és szórómat az állatok megfigyelésére. A les a mamámék házától száz méterre van, magánterületen, ezért is hívom néha a "területemnek".  A lest egy öreg fűzfára csináltam négy méter magasba. A szóró a lestől húsz méterre található, amit nem kis munkával, saját testemmel törtem ki egy öt méter sugarú nádfoltot a közel két méter magas nádfalból. Ide raktam ki kukoricát az állatok szóróra szoktatására. A szórót eleinte nemigen tudta megközelíteni a vad, ezért az első fél évbe csak az egerek társaságát élvezhettem.
De az idei nyár valami teljesen más vendéget hozott...

Mikor leszálltunk a buszról, tesóm, aki imád horgászni egyből a móló felé vette az irányt, én, aki pedig az erdő-mező szerelmese, gyorsan kimentem megnézni a szóróm. Legnagyobb meglepetésemre a szóró körüli nádas tele volt vad váltókkal, de mivel két hónapja szórtam utoljára jól kivehető vadnyomot nem találtam rajta. Ezután gyors terület ellenőrzést tartottam. Ez abból áll, hogy körül járom a berket, megnézem minden rendben van e. A cserkelés során egy spíszer bikát láttam az egyik réten legelészni.

Utána, mivel már nem volt más dolgom lesre pedig az első nap révén fölösleges lett volna kiülni lementem a partra, hogy megnézzem a testvéremet. Mikor kiértem már messziről látszott, valamit fárasztanak. Odamentem hozzá és megkérdeztem, mivel küzdenek ennyire. Gyorsan kaptam a választ, hogy a nagytestű hal busa. Nem telt bele 15 perc és a húsz kilót nyomó óriás már a parton rúgta utolsóit. A baj csak az volt, hogy a kifogott hal nemigazán ízletes fajta és az ehető része egy húsz kilós példánynak is csak öt kiló.

Jött a nagy döntés: Mi legyen a hallal?
 
Vissza engedni nem akarták, mert sokat küzdöttek érte, de senki nem akarta elvinni a sok vele való munka miatt. Ezen én is elgondolkodtam és eszembe jutott nekem pírimán jönne egy ilyen hústömeg oda ki a szóróra. Nem is törtem magam sokáig, feltettem a kérdést, hogy elvihetem-e a busát. A válasz igen volt és már boldogan tekertem is a bicikli hátulján lévő tömeggel. Mikor hazaértem már besötétedett, de a halat még este ki kellett vinnem, mert reggelre csonti telep lett volna a kertben. Kaptam a baltát, felvágtam nagyobb darabokra, hogy beférjen a vödörbe és már vettem is föl, hogy vigyem ki. Nagy erőfeszítéssel tettem meg az utat a lesig a korom sötétbe és ráadásul két napig halszagom lett, de akkor is megérte.

Másnap reggel 04:00-kor már riasztott a telefonom, hogy bizony elég az alvásból, vadászni kell menni. Álmos szemekkel felöltöztem, felhúztam a csizmámat és már indultam is a berekbe. Első utam a szóróra vezetett, hogy megnézzem mi volt rajta az éjjel. Mikor kiértem úgy láttam, nincs rajta semmi ezért elindultam a kirakott csali felé. Abban a pillanatban ahogy megtettem az első lépést valami vörös folt ugrott be a nádba majd csend lett.

Róka, kutya?- kérdeztem magamban aztán gyorsan felmásztam a lesre.

Még el se helyezkedtem jóformán és már látom, hogy mozognak a nádszálak ott ahol beugrott a titokzatos lény. Telnek a percek, de nem mutatja magát. Egyszer csak ismét megmozdul a nád és egy vörös kis róka fej kandikál ki bozótból. A róka felmászott egy nádbuckára, megrázta csapzott, vizes bundáját és mikor látta, hogy tiszta a terep oda osont a halhoz és nekiállt lakmározni. Vicces látvány volt amint a kis süldő róka rángatta a nálánál jóval nagyobb testet. Fél hat tájba én is leszálltam a lesről és egy rövid cserkelés után bementem reggelizni.

A nap további részét strandolással, röpizéssel és a légpuskámmal való céllövészettel töltöttem, valamint megszórtam a szórót estére. Délután mikor körüljártam a területet, a nagy esőzések miatt felázott talajba disznónyomokra lettem figyelmes. Még hozzá nem is akárhol, hanem a lesem környéken! A nyomok alapján jó nagy disznó lehetett. Alig fértem a bőrömbe úgy vártam már, hogy mit hoz az este...

Teltek múltak az órák és elérkezett a várva várt kimenetel ideje. Gyors uzsonna után átvedlettem vadász ruhába, felkaptam a távcsövet, az ülőpárnát és a szúnyogriasztót, aztán nyomás a berek. Nyolc óra tájt foglaltam el a leshelyem majd megkezdődött a várakozás. A szúnyogok hada rendíthetetlenül támadta a testem, ezért kéntelen voltam pulóvert felvenni. Szoktam is néha mondani, hogy nincs különbség a nyári és téli öltözetem között.

Nem telt bele fél óra és egyszer csak egy nagy reccsenésre figyeltem fel, valami megindult a szóróm felé a nádasból. Amint ez a valami közeledett úgy törte maga körül a nádast, hogy azt hittem medve jön. Mikor a szóró szélére ért megállt és várt, majd hirtelen kilépett. A lélegzetem is elállt attól amit láttam. Disznó! De mekkora!? Hatalmas kan. Olyan mázsás lehet gondoltam magamban. És fényes nappal itt! (Ez is azt mutatta, hogy ez nem zavart terület). A gyönyörű agyaras, miután mindent rendben talált nekiállt enni. Úgy forgott a szórón, mint egy király a trónján. Tudta, hogy itt minden az övé és nem veheti el tőle senki.

Negyed óra múlva kijött egy róka, aki a halra pályázott. Valószínű, a hajnalba látott jött rá a biztos vacsorára. Óvatosan közelítette meg a halat, majd nekiállt ő is enni, de az egyik szemét mindig a disznón tartotta. Ekkor volt 20:31, tökéletesen világos (21:20 lett sötét). Így lakomáztak szépen ketten egy ideig, aztán mikor "megunta" a kan a tengerit, elzavarta a rókát és folytatta a busa húsát.

Fantasztikus élmény volt az aznap este. Akkor láttam először vaddisznót Balatonon és nem is akár milyet.

A következő reggel ismét a területen talált engem. Most is először a szóróra cserkeltem rá, ahol egy süldő dézsmálta az estéről megmaradt kukoricát. Sajnos ő előbb vett észre engem, mint én őt, ezért már csak a menekülő állatban gyönyörködhettem. Felültem a lesre, de már nem jött vissza.

Mikor már tisztán lehetett látni, leszálltam és tovább folytattam a reggeli cserkelést. Egy sűrűbb részen róka kölyköket láttam fogócskázni, majd nem sokkal később egy őzbak riasztott a közelből. A hang alapján azt gondoltam, hogy a réten van, így megpróbáltam rámenni. Száz métert után hirtelen megálltam, mert úgy láttam mintha valami megmozdult volna a nádas szélén. Elő a távcsövet, jön a bírálat. Suta... állapítottam meg, de a következő pillanatban már lépett is ki a bak a rétre. Kevés volt a takarás, ezért lehasaltam a fűbe. A távcsövet hozzáfogtam egy ághoz majd bíráltam a bakot. Jó hatos bak volt, olyan 350 gramm agancs súllyal. Mivel alaposan szemügyre vettem őket, elhatároztam, kipróbálok valamit. A tőlem 60 méterre legelésző őzek nem láttak engem, így hát az jutott eszembe, megmutatom nekik magamat. Lassan neki álltam felállni a mező közepén. Mikor teljesen felegyenesedtem a suta meglátott és kővé dermedten nézett engem. Ebben a pillanatban a bak is abbahagyta a legelészést és ő is engem nézett. Így ment ez két percig. Én néztem őket, ők néztek engem, de nem ugrottak el. Két perc után a suta ismét legelni kezdett és az úrfi is úgy döntött inkább a szerelmével foglalkozik. Ekkor tettem egy lépést, és újból két szempár meredt rám értetlenül. Nem tudták szegények, hogy mi van. Óvatosan felemeltem a kezem mintha lőni készülnék. Na ez már sok lett nekik és sebesen eltűntek a biztonságot adó nádasba. Most télen ugyanezt kipróbáltam a szarvassal, de azok már messziről álló emberként kiszúrtak és vitték magukkal a csapatot. Ez az két eset is erősítette bennem azt a tényt, hogy nagyvadjaink közül a gímnek, a dámnak és a muflonnak kiváló az ember alak felismerő képessége, még az őz és a vaddisznó kevésbé sikeresen azonosít be minket, mindaddig amíg mozdulatlanok vagyunk.

Aznap este is szép élménnyel ajándékozott meg engem Diána. A nyolc órás harangszót már a lesemen hallgattam tele reményekkel. Ugyanúgy, mint az előző napon, fél kilenckor hallottam meg az első zörejeket. Ezek a kívülálló számára jelentéktelennek tűnő zajok, egy vadász számára a legszebb dallamot jelentik. Ez az a pillant amikor felcsillan a remény sugara, és tudod, ma sem jöttél ki hiába. Nem telt bele sok idő, már dugta is ki orrát a disznó a nádszálak közül, körülnézett majd kilépett a szóróra. Ugyanaz a kan volt, mint előző nap. Most is mindent rendben talált, ezért hamarosan nekiállt turkálni. Én meg ott néztem 20 méterről az eseményeket. Videót is tudtam csinálni a mobiltelefonom segítségével, úgy hogy elé raktam a távcsövet. Nem csúcsminőség, de a lényeg látszik.

 

Annak az oka, hogy ez alkalommal is nyugodtan kijött a disznó nem más, mint a jó szél. Mielőtt megépítettem volna a lesemet odafigyeltem a területre jellemző széljárásra, mert ha ilyen közelre eteti az ember a vadat akkor a szél az úr. Még azon a héten megtapasztaltam, hogy milyen is egy "rossz szél".
Szokás szerint elfoglaltam a leshelyem, az előző napok tapasztalatai alapján gondoltam magamban, biztosra ültem ki. Jött is kan a szokásos időben, de elkövettem egy hibát. Figyelmen kívül hagytam a szelet. Amikor a disznó a szóró széléhez ért, megállt, körbeszimatolt, fújt egyet és amilyen csendben jött, olyan halkan távozott.

Ezen a nyáron megtapasztaltam még egy érdekes jelenséget. A vaddisznó, akár a kutya képes felismerni és megszokni azoknak az embereknek a szagát, akikkel nap mint nap találkozik, mindig érzi az "emberszagot", de az illetőhöz nem kapcsolódik negatív élmény. Például ha nem bántja valaki a vadat a szórón, de érzi az állat, hogy ott van az ember, akkor eleinte lehet hogy elugrik amikor szagot kap, mert hát benne van az ösztön, de élőbb utóbb összeköti az agyában a táplálék lehetséges forrását és annak az embernek a szagát aki eteti és hamarosan azt fogjuk észrevenni, hogy a vad rossz szél esetén se menekül el. Ez volt nálam is a szórón. Néha rossz volt a szél, jött a disznó, érezte hogy ott vagyok, sőt még fel is nézett a fára, de nem ugrott el. Hasonló képen lehet a disznót a lámpához szoktatni, itt is az a lényeg hogy a fényt ne kapcsolja össze a neki rosszal, mint például egy társa elvesztésével.

Így teltek múltak a napok Balatonon, hajnali és esti kimenetelekkel, miközben rengeteg tapasztalatot szereztem. Sokat jártam ki a nagymamám kutyájával, a drótszőrű német vizslával a mezőkre, tanítgattam erre-arra. A vadászatról semmit sem tudó Szuszi, nagy munka árán jutott el odáig, hogy a fácánokat hajkurászó ebből, "vadászkutya" legyen. A végén már olyan ügyesen kereste a fácánt, hogy minden harmadik kimenetelük alkalmával talált egy-kettőt és szépen állta azokat, úgy ahogy azt elvárják egy vadászkutyától. Fácánt találni idén pedig nem tartozott a könnyű dolgok közé. A nagy esők miatt megfáztak a csibék vagy a ragadozók, esetleg a mezőgazdasági gépek áldozatává váltak. A fácánállomány idén nagyon gyér is volt ez okok miatt.

A hetek gyorsan peregtek a berekbe. Egyik estét követte a másik, a disznók pedig rendre jártak a szóróra. Hol szemes takarmányt, hol halat vittem ki nekik, de a közeli gazdaboltot is meglátogattam, hogy nyalósót vehessek, mert bizony sokszor a só mágnesként vonzza a vadat. Amikor kifogytam a kukoricából nehéz dolgom volt, mert a rossz idei termés miatt nem igen adták el a gazdák a tavalyit, féltek, hogy nem tudnak mit adni az állataiknak a télen. Egyszer végső elkeseredésembe, mikor már sehol máshol nem kaptam árut, a közeli faluba mentem át, Boglárra kukoricáért. Sose felejtem el a visszautat, amikor húsz kilóval  a hátamon tekertem tíz km-t a tikkasztó hőségbe. Nem is beszélve arról, hogy oda-vissza elmondtam az összes káromkodást amit tudtam.

Nyár közepén nagy örömömre lejött hozzám egy nagyon kedves barátom, Barna. Ő is hozzám hasonlóan a vadászat megszállottja, ezért mondanom se kell, hogy mi volt az elkövetkező egy hétbe a program. Barna, akinek ez volt a második alkalma a terülten láthatóan nagyon élvezte azt. Az esti lesek alkalmával disznókat és rókákat láttunk, reggelenként, mivelhogy már tartott az üzekedés őzéknél, bakra cserkeltünk. Nagyon jól éreztük magunkat ebbe a pár napba, így mikor Barnának mennie kellet nagyon szomorú voltam.

 

Ismét "magányos" hetek következtek. Délutánonként őzet hívtam, a szórón meg vártak a már jól ismert csülkök. Így telt ez szépen boldogan, mire egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy korábban kell lesre mennem és előbb kell lejönnöm. Lehajtott fejjel vettem tudomásul, hogy bizony most már rövidülnek a nappalok és a nyár vége a határban van. A szünet utolsó napjainak minden percét kiélveztem, majd lassan elköszöntem a berektől, mely oly csodás nyarat adott nekem. Utoljára megszórtam még a szórót, megcsókoltam az öreg fűzfát, felmásztam a lesre és mély sóhajjal nehéz búcsút vettem a tájtól. A szívem egy darabját ott hagytam, talán a kukorica közé keverve, ezért is húz szívem vissza ebbe a nyugodt és rejtelmes berki paradicsomba.

A busz motorja lassan beindul...elindultunk hazafelé...utoljára még visszanézek és egy nagy kék táblát pillantok meg, melyre az van ráírva: Balatonlelle

Összefoglaló a 2010-es nyárról