Elmúlt a tél. A hó eltakarodott a hegyekről, sarjad a fű, pattanásig duzzadnak a rügyek. A titokzatos hosszúcsőrű madarakból is csak azok húznak már korrogva és pisszegve a tocsogó sűrűk felett, amelyek itt szándékoznak kikelteni, felnevelni fiaikat. 

Szerencsés reggelem volt. Apró csíkos malacokat láttam, még alig pár hetesek lehettek. Anyjuk, szép fiatal koca, gondosan szólongatta, terelgette őket. A rétről tartottak hazafelé a biztonságot nyújtó sötét, nyugodt, sűrűbe. De sok évnek kell eltelni, míg a mai kis malacok egyikéből hatalmas másfél mázsás kan lesz, olyan mint az, melyet az idelátszó hegynek gerince alatt ejtettem el. Sokat jártam utána, sokat kínlódtam érte... 

Jött a tavasz virágaival, illatával, aztán a nyár, én pedig csak járkáltam a nagy kan után (télen többet láttam) ködös, esős hajnalokon, csillagfényes, ezüstfehér holdas éjjeleken, zivataroktól dübörgő szürkületekben, lihegtető forróságú estéken. Mindig elkerült. De nem hagytam magam. Csak a csizmám kezdte unni a dolgot, a sok köves, sziklás utat. Öreg autógumi került a talpára, így legalább hangtalan is lett. 

És egy május végi hajnalon dobogó szívvel álltam és hallgattam hogyan dolgozik egy magános disznó az alattam lévő szálasban, lent a hegyoldalban, hogy jön mindig közelebb és közelebb hozzánk. Feri vadőrünk már figyelmeztetett is: "Készülj, indul felénk!" Éppen, hogy körvonalakat látni. Golyó a csőben, vállnál a puska. Csak túrna még a disznó egy negyed órát, csak még 5 percet, hogy addig több legyen a világosság és biztosabb lehessen a lövés... A zaj egyre közelít. Már azt is hallani, hogy fújja ki orrából a földet. Nem lehet már messzebb 50-60 lépésnél... Hirtelen elcsendesül. Úgy látszik figyel, szabad, háborítatlan-e az út nappali tanyája felé. Azután hallani, amint lassan megindul felénk. Kísértetiesen imbolygó árnya nem lehet messzebb tőlem 20-25 lépésnél, mikor kétségbeesve igyekszem a puskacső végét ráhelyezni. A durván felcsattanó lövésre csak annyit látok: hirtelen hátradobja magát és menekül vissza a völgynek... Elhibáztam. A disznó nyomában semmi jele sincs találatnak, 500 lépésig követjük iramodó csapáját. Semmi eredmény. Most már biztos, a lövedék eltévesztette a célt. Szomorúan megyek haza. 

Az elkövetkezett hetekben, hol itt halottam, vagy néha nagy távolságból láttam is. Megközelítenem sehogysem sikerült. Éjjeli zivatarban az erdőn bőrig áztam. Körzetében, ahol tartózkodott este és reggel hosszú utakat jártam. Megizzadtam, fáztam. Ő pedig a sűrűből biztosan továbbra is jókat nevetett rajtam. Valószínűleg csak úgy rengett bele a szakálla. 

A hosszú, fáradságos munka után végül is mégis csak rám mosolygott a szerencse. Friss erdei illatok lepték el ezen a reggelen az esőverte erdőt. Az elmúlt évben nagy volt itt a makktermés. Ide járkált reggelire a remete, ha a kondák elvonultak a mindig zajos, mindig egymással kötözködő fiatalsággal. Sziklás, meredek hegyoldal követi itt a cserkésző utat. A hatalmas, vén, makkot termő fák között itt-ott kisebb bokrosok, apró sűrűk keresik a napot. Már másodszor járjuk újra ezt az utat ezen a hajnalon. Teljes a világosság. Mögülem csendes hangot hallok: "Ott a disznó!", figyelmeztetett Feri. Azonnal kővé dermedek. Már látom is az alattunk lévő hegyoldalon a hatalmas állatot, amint egy fa mögött szorgalmasan túr. 80-100 lépesre lehetett... Félig takarásban van. Feri helyben marad. Magam kezemben a biztosítatlan puskával, kínos lassúsággal csúszom feléje. Jaj, csak el ne ugorjon, ne roppanjon egy óvatlanul eltaposott ág, ne forduljon meg a légáramlat. Minden egyes lépésre vigyázni kell s közben állandóan figyelemmel kísérni a vadat is, nem veti-e fel a fejét és nem figyel-e ide, mert ha meglátja a legkisebb mozgást, elugrik. Már csak hetven lépés a távolság... már csak 60, 40, 30 lépés. Biztosan tudom, hogy az öreg kan van itt. Fejjel áll felém. Míg idáig értem, csak egyszer hagyta abba a lakomát, lenézett a völgybe, akkor láttam meg hatalmas agyaras fejét. Még csak 5 lépés sikerüljön, így többet látok belőle és egész biztos lesz a lövés... Ez is sikerült. Vállamnál a puska, várom, hogy kissé oldalt forduljon, a lapockáját szeretném látni. Nem mozdul. Feje még mindig lent van, de már nem túr. Nem merek tovább várni. Ez a nagy mozdulatlanság talán azt jelenti, hogy hirtelen készül indulni, elugrani. A marjára tartok és a puska szava végigmennydörög a völgyön. A kan összeesik. Hirtelen lábra kap és akkorát, oly vadat bömböl, mint valami halálra sebzett oroszlán. Menten újra összerogy és gurul le az aljnak. Kövek csattognak, ugrálnak, gallyak roppannak, pattognak körülötte, mintha a lövés és a vad halálordítása elszabadította volna az eddig halotti csendben, napsugarat váró völgykatlan minden elfojtott hangját. Csak a madarak hallgatnak. Talán így búcsúznak el az öreg remetétől, kit holnap már nem fog csúfolni a színes szajkó, ha átmegy a fák között. 

Azután ott állok a hatalmas vad felett. Ne vedd rossz néven, gondolom, hogy kopott a ruhám, ne nézd, hogy dísztelen a kalapom, hogy foltozott a kabátom mikor ravatalod előtt állok. Azért se haragudjál, hogy most, kizsigerelünk, husángra kerülsz és úgy visszük le ketteseben a hegyről mázsa feletti súlyodat és így vállunkon teszed meg az utolsó utat. De szívem forró az örömtől. Jobban megbecsüllek, kedvesebb lesz nekem emléked, mint lett volna egy másik vadásznak, ki kifogástalan ruhát hord. Az ő emlékei közül csak egy szám lennél, egy szám, a sok előtte az avarra hanyatlott vad közül... Te vagy az én első vadkanom, az én első disznóm, agyarad díszhelyre kerül és ott fog állni alatta ennek a napnak az emlékére: 1990. június 15.