Egyik legértékesebb hazai, őshonos vadfajunk a vaddisznó. Mintha az őskorból felejtették itt volna: sötét, bozontos megjelenése komor külsőt ad neki. Titokzatosság veszi körül, melyet rejtett életmódja még inkább fokoz. Nem szereti a zajt, a zavarást és főképp nem az embereket, ezért lehetőleg az éjszaka sötétjében, csendjében mozog. Mivel az erdő és a mező éjszaka a legnyugodtabb és a legkevésbé veszélyes, ezért ez az óvatos állat, különösen az emberjárta vidéken, csak késő éjszaka vált ki biztonságos sűrűjéből és kora hajnalban, még a világosodás előtt vonul vissza. Ott, ahol kevesebb ember jár és nincsen annyira zaklatva a disznó, mint például a magas hegységekben, nappal is mozog. Az évszakok és az időjárás is hatással vannak rá, így télen vagy esős, őszi és tavaszi ködökben nappal is találkozhatunk vele, míg nyáron a derült, tiszta időben nagyon ritkán.
A vaddisznó kinézetre a házi disznóhoz hasonló. A különbség az, hogy feje jóval nagyobbnak látszik a testhez viszonyítva, orra erősen megnyúlt, nyaka fejlettebb, testét durva sörte borítja és fara csapottabb, mint a házi disznóé. Hímjét kannak, nőstényét kocának, a szaporulatot malacnak, vagy később süldőnek nevezzük. Az öreg magányos kanokat remete kannak hívjuk. Találkozhatunk ritkán olyan egyedekkel is, melyek színe elüt a szokásostól, bundájukon megfigyelhetőek a világosabb színárnyalatok. Ennek az a magyarázta, hogy azoknál az erdőgazdaságoknál, ahol a házi sertést az erdőn makkoltatták, a szelíd koca párosodott a vadkannal, vagy fordítva. Az ebből a házasságból kikerült utódok tarka színűek, ezért babos disznónak nevezi őket a szaknyelv, jelenlétük az állományban nem kívánatos. A kan ismertetőjele, hogy nagyobb, erősebb a kocánál, ezenkívül látható az agyara is, ami a fegyverét is képzi. Agyara van ugyan a kocának is, de az elcsökevényesedett. A kan felső szemfoga közvetlenül az agyar (alsó fog) mögött helyezkedik el és azt állandóan köszörüli, mert az agyar folyamatosan nő, mint a rágcsálók foga. Ha dühös, ezeket csattogtatja. A csattogás akkor is hallható, ha a kan lakmározik. A vad jelenlétnek árulója annak nyoma. A vaddisznó nyomát a vadfajok közül legfeljebb a szarvaséval lehetne összetéveszteni, hiszen a többi vadfajé jóval kisebb, mint a disznóé. A szarvastól a vaddisznó nyomát könnyen megkülönböztethetjük, mert itt mindig megtaláljuk az álcsülök lenyomatát. Legfeljebb nagy hóban nehéz a megkülönböztetés, mert a nyomkép nem tiszta, mivel a hó összeomlik. A szarvas láblenyomatánál, ha puha talajon vagy kis hóban történik, bár látható ritkán az álcsülök lenyomata, de ez hátul, a nyom mögött és hátrébb látható és nem a lenyomat hátsó részének két sarka mellett. Ha nagyon mély a hó, akkor a rövidlábú disznónak a teste is éri a havat és így a hó töréséről ismerhetjük fel a disznót. Ugyancsak egyértelmű ismertetőjele a disznó jelenlétnek a túrás. Esős időszak után előszeretettel keresi fel a réteket, legelőket, ahol a puha földet forgatva giliszták és lárvák után kutat. Természetéhez tartozik a fürdés, iszapban, sárban való fetrengés, dagonyázás. Ezeket a helyeket messziről is felkeresik, belefetrengenek a dagonyába, majd sáros testüket egy-egy közelben lévő fa törzséhez dörzsölik, amiből pontosan tudunk következtetni a vad tartózkodási helyére. Szintén disznóra utaló jel a zabban való bagózása és kukoricában a törése. A vaddisznó hangja a fürdésnél, táplálkozásnál és általában, amikor jól érzi magát halk röfögés. Ha gyanakszik valamire, valamitől megijed vagy szagot kap az embertől, egy-kétszer fúj és máris eltűnik a sűrűben. A disznó látóképessége, azaz pontosabban a felismerő képessége nagyon gyenge, de annál jobban ki van fejlődve a hallása és különösen a szaglása.
 
A kan... ...és a koca
Süldő lettem!
A vaddisznó hazánk nagyobb erdőségeiben általánosan ismert nagyvad, élete nagyrészt az összefüggő erdőségekben zajlik le. Régebben főként mocsaras, lápos területek lakója volt, de mára már terjeszkedése során eljutott szinte mindenhová, meghódította magának az Alföldet is. Kedveli a hatalmas kiterjedésű nádasokat, melyekben nyugalmat talál, de előszeretettel választja tanyájául az elhagyatott szőlőskerteket, gyümölcsösöket, sőt még a kisebb gazos foltok is kiváló búvóhelyet nyújtanak a számára. A nagytáblás mezőgazdálkodás előnyös feltételei mellet szívesen elfekszik a táblákban is, melyeket sokszor csak a betakarításkor hagy el.
A vaddisznó mindenevő, mert megeszik minden ehető növényi és állati anyagot, ami az útjába kerül. Tápláléka elsősorban a tölgy és bükk makkja, ezenkívül a szeder, szamóca és különféle rovarok lárvái, bábjai, igen szereti az egeret, cickányt, de ha ezekből nem akad, megeszi a dögöt vagy a gyökeret is. Kedvenc eledeleiért nagy területet képes bejárni, így például egy nagyobb makktermés esetén messziről a makkos erdőbe zarándokol minden disznó. Mezőgazdaságunkra nézve káros, mert éjszaka meglátogatja a mezőt, a zabban, a kukoricában, a borsóban és a burgonyában tetemes károkat okozva, ezek a károk pedig nagyon érzékenyen érintik a gazdát, mert amit nem evett meg, illetve nem túrt fel a disznó, azt eltapossa, mert állandó mozgásban van.
A vaddisznók általában nagyobb csoportba, kondába verődve élnek, télen – nyáron, kivéve az idősebb remete kanokat, ezek a kondát csak a búgás idején keresik fel. Ilyenkor óriási harcokat vívnak egymással a kanok, amelyik erősebbnek bizonyul, azé lesz a konda a búgási időre, amelyik gyengébb volt és kikapott, az mint elvert kan továbbáll és más konda birtokáért száll ismét harcba. Hosszú hasítások találhatóak búgás idején a kanokon, sokszor bőséges vérzés jelzi az ilyen meghasított disznók nyomát. Hatalmas ordítások kísérik a küzdelmet, minden jól elhelyezett agyarvágást a szenvedő fél hangos visítása nyugtáz. A búgás (üzekedés) decemberben, ritkábban november közepén és még ritkábban január első felében zajlik le. A kanok többnyire 2-3 évesen vesznek részt először sikeresen a szaporodásban, de a koca süldő néha már születése évében malacokat hordozhat a méhében. Rendes körülmények között az ellések zöme február - április között történik, de előfordul későbbi malacozás is. Ez azonban nem kívánatos, mivel az ilyen későn született vadak a tél mostoha viszonyait nem, vagy nagyon nehezen viselik el, mindig satnyák lesznek és a betegségekkel szemben nem tudnak kellő ellenállást kifejteni. A koca az ellés előtt félreeső, nyugodt helyen malacozó vackot készít, azaz jó nagy, olykor méter magas száraz növényzetből álló vackot túr össze. Rendszerint sűrű aljnövényzettel benőtt, szélárnyékos, déli-délkeleti kitettségű részen alakítja ki, hogy a reggeli nap melege érhesse. A koca általában 115 nap vemhesség után hozza világra 4-12 malacát, melyek születésüket követően azonnal szopni kezdenek. A malacok eleinte piszoksárgás színűek sötét csíkokkal, ez a szín később megsötétedik, majd késő ősszel a végleges feketésszürke színt kapják meg.
Te ki vagy?
 
A konda Tüskések
Trófeái a kannál az agyar és a sörte.
A vadkan agyar bírálati (CIC) képlete:
A jobb és bal nagyagyar hossza cm-ben x 1 A jobb és bal nagyagyar szélessége cm-ben x 3 A jobb oldali kisagyar körmérete cm-ben x 1 A bal oldali kisagyar körmérete cm-ben x 1
Nagyagyar 0-2 Kisagyar 0-3 Levonások 0-10
110-114,9 pontig bronzérem 115-119,9 pontig ezüstérem 120 ponttól aranyérem
A képekért köszönet Tamás Gábor természetfotósnak.
|
