"A vadász gondoltai azonban már máshol repkednek. Valami történik, melyet csak ő érez meg, senki más. Egy üzenet jött, amely csak neki szól.
Este érkezett, alkonyatkor. Kóbor szelek hozták, valahonnan a nagyerdők felől, tavaszi lombosodás ígéretének párás, mohos illatával. Pár szó csupán, a vadásznak mégis egy világ...
Itt vannak, megérkeztek a szalonkák!"
Csak a vadász nevezi hosszúcsőrűnek, egyébként erdei szalonka a tudományos és jól ismert becsületes neve. Vadászatunk irodalmát lapozgatva, szerintem mindenképpen meg kell állapítanunk, hogy egyetlen vadunk sem foglalkoztatja annyira íróink tollát és képzeletvilágát, mint a szalonka. Erdeink királya, a büszke gímszarvas, áthatolhatatlan sűrűségek feketecsuhás remetéje, ligetek kecses őzbakja, nem dobogtatja meg jobban a vadászszíveket, mint tavaszi erdeink szerelmes kis vándora, az erdei szalonka.
Bevezetőm után joggal hihetné azt minden kezdő vadász, hogy a szalonka valami hatalmas nagy és ragyogóan díszes madár. Mi is lehetne más, ami olyan élénken foglalkoztatja a vadászok fantáziáját? Amit oly türelmetlenül és szeretettel vár? Csodálatos madár a szalonka, így igaz. A természet egyik örök s talán megfejthetetlen csodája. Ki tudná azt megmondani, hogyan lehet ennyi titokzatosság, ennyi talány egy kis galambnagyságú, barna tollú, hosszúcsőrű buksifejű madárba? Mert nem díszes, színekben pompázó külsejű madár ám, amint azt talán hittük volna.
Az erdei szalonka (Scolopax Rusticola) a madarak osztályának lilealakúak rendjébe, ezen belül a szalonkafélék családjába tartozik. Valamivel nagyobb, mint a fogoly és a színe is hasonlít hozzá. Alul szürkés, sárgás, fehér alapszínen végig szürkésbarnásan harántcsíkozott. Felül rozsdaszínű, melyet fekete, világos hamuszürke, barnás, rozsda sárgás foltozás, csíkozás tarkít. Távolról összetévesztésig hasonlít egy kis kupacba szórt különböző színű és nagyságú száraz levélkékhez. Hosszú csőre szögletes, feje buksi, fejéhez viszonyítva is nagy, fekete bársonyos szemei jellegzetes külsőt kölcsönöznek a madárnak. Testalkatához képest jól fejlett szárnyai hegyesen végződnek, a sólyoméhoz hasonló alakúak. Izmos szárnyainak köszönhetően kitűnő és gyors repülő, melyet nem egy vadász tapasztalt meg a maga kárán.
A szalonka bölcsőjét Európa és Ázsia északibb, de mérsékelten hideg középhegységeinek fenyvesekkel tarkított erdeiben ringatják. A nedves talajú erdőségekben szeret tartózkodni, legyen az lombos vagy fenyves, bokros vagy aljnövényzetes öreg erdő.
A szalonka vándormadár. Szeptember végén, október elején, amikor az első jeges leheletű szelek végigsüvítenek kontinensünk északi féltekén, madarunk útra kel és kisebb-nagyobb megszakításokkal vonul Európa déli része felé. Leginkább az Adriai és a Földközi-tenger szigetein, Spanyolországban, valamint Francia- és Olaszország déli részén telelnek át. Hazánkban áttelelő példányai viszonylag ritkát, enyhébb teleken, melegebb vizek mentén fordulnak legtöbbször elő. Vonuláskor a gondosan figyelő vadász az őszi hajnalokon és estéken gyakran láthat ilyenkor is húzó szalonkákat. Ez a húzás abban különbözik a tavaszitól, hogy rövidebb ideig tart és hangtalanul zajlik le.
Március közepén aztán, amikor délnyugat felől megindulnak a meleg tengeri légáramlatok, a szalonkák ismét útra kelnek szülőföldjük, a zordabb, de számukra úgy látszik kedvesebb hegyvidékek felé. Ez az utazás azonban egészen más, mint az őszi vonulás, már egészen korán, február végén megindulhat, de rendesen csak márciusban következik be és eltart a magasabb hegyeinken április közepéig, sőt ezen túl is. A tavasz közeledte szalonkáink szívét is megdobogtatja. A tavaszi vonulásból nászutazás lesz, mely a legszebb idillt és a leghangulatosabb vadászati módot nyújtja a szalonkákat váró vadászok számára. Hazánk déli részén előbb, északi részén később jelennek meg a szalonkák.
A szalonka magányos életet élő madár. A hím nem vesz részt sem a költésben, sem a fiatalok nevelésében. Csak vonuláskor láthatjuk a két nemet együtt, bár ekkor sem alkotnak tömör rajokat vagy zárt csoportokat, még a párok sem tartanak össze.
A tavaszi vonulást a nászrepülés kíséri, mely közvetlenül a besötétedés előtt, illetve pirkadat előtt, mindössze 15-20 percig tart. A nászrepüléshez a sötétség egy bizonyos foka szükséges. A vörösbegy és énekesrigó esti éneke jelzi legjobban a szalonkahúzás idejét. A húzás alkalmával a párjukat kereső szalonkák sajátos hangjukat hallatva, korrogva és pisszegve egyesével repkednek az erdők felett. A korrogva röpködők a nászrepülő hímek, a pisszegők között tojó is lehet. Amikor a hím ráakad a tojóra, repülésük nyílsebes, cikázó kergetőzésbe fajul. Gyakran 2-3 hím hajszol egy tojót. A párosan repülő madarak a cvikkek (párok), melyek közül a hátul repülő éppúgy lehet tojó, mint az első, a nemek sorrendje ily módon tehát nem meghatározható. A párzásra hajlandó tojó lágyabb, melodikusabb pisszegéssel felel a hímnek, mire az a nőstény közelében földre száll és eljárja násztáncát a tojó körül. Farktollait felemeli, legyezőszerűen széttárja, szárnyát félig nyitottan leereszti, valahogy úgy, mint a pulykakakas. A tojó ezt látva hasonló testtartást vesz fel, egy helyen illeg-billeg, kelleti magát, majd lassan a földre lapul, mire a hím befedezi, megtiporja. Pirkadatkor aztán újra kezdődik a játék, új pár, új kaland. A szalonka nászából azonban legtöbbször csak a repülést látjuk, a további részleteket nagyon nehéz megfigyelni a gyorsan beálló sötétség miatt.
A szalonka általában kétszer költ évente. Első nászröptét március, áprilisban tartja, ezt követi az első költés, második nászröpte június, júliusban van, melyet újabb költés követ. Ez a második költés el is maradhat. Ritkán, de előfordul, hogy a megtermékenyített tojók hazánk területén maradnak és családot alapítanak. A fészek jól elrejtett helyen található, rendszerint fatönkök, gyökerek közelében találjuk meg tojásait, száraz fűszálakkal, néhány száraz falevéllel kibélelt kis mélyedésben. A szalonkatojó fészkébe 3-5 sárgás májszínű alapon, halvány ibolya szürke, szürkés rozsdás és sárgásbarna foltokkal borított tojást rak. A költés 22-24 napig tart. Csak a tojó ül a tojásokon, a költésben a hím nem vesz részt. A kikelt fiókák tarkák és pelyhesek, hosszú csőrükkel, okosan fénylő szemeikkel kedves benyomást tesznek. Ügyesen, szaporán futkosva követik anyjukat, keresgélve a sűrű bokrok aljában, ellesve tőle, miképpen kell a leveleket felforgatni és a puha földben a gilisztákat kitapogatni.
Az erdei szalonka táplálkozási módja különös. Hosszú csőrét a földbe szúrja, majd a csőr kiálló részét kissé megemeli, mintha le akarná a földbe szúrt részt törni. De nem törik le, mert csőrének töve mozgathatóan ízesül a csőrcsappal. Erre a mozdulatra a csőr hegye a földben szétnyílik, és a madár a zsákmányát csőrébe szippantja. Az erdei szalonka legkedveltebb eledele a földi giliszta. Élelmét a puha földben érzékeny csőrével kitapogatja, ezért gyakori előfordulási helyein számos ilyen rostává lyukasztott területet találunk. Táplálékában megtalálható mindenféle földben élő lágyabb testű rovar és lárvája, megeszi a pókot, csigát és százlábút is. Sajátos táplálkozási szokásából adódóan a szalonka bélrendszere ehető, kitűnő és ízletes húsa kedvelt falat.
A szalonkának az emberen kívül még számos ellensége van. Mivel a földön fészkel, ez a tény már önmagában is rengeteg veszélyt jelent. Szárnyas és négylábú ragadozók egész tömegének kedvelt csemegéje a szalonkatojás, vagy az éppen földön szaladgáló védtelen szalonkafióka. Ellenségei a menyét, szajkó, mókus, nyest, görény, róka, macska, stb. Egyetlen védőfegyvere a környezetbe olvadó színe, a mimikri. Veszély esetén merev mozdulatlansággal a földhöz lapul, és tökéletes rejtőszíne miatt szem legyen az, mely az avarban megbúvó szalonkát észreveszi. Így aztán a természet bölcs gondoskodása révén mégis csak sikerül megannyi veszedelem ellenére fennmaradnia ennek a törékeny kis madárnak.
A tavaszi szalonka les sok vadász legkedvesebb szórakozásai közé tartozik, melyre napjainkban szigorú keretek korlátozásai között van lehetőség.
(Fotók: Polster Gabriella)
|
